Hit Endometriózis Gasztrónómia

A történetben van igazi, képzelt és remélt esemény is.

Úgy hét évvel ezelőtt jöttem hazafelé, és egyszerre szálltam le a buszról egy koszos, büdös, ápolatlan hajléktalan, idős férfivel. Mikulás napja volt. Megszólított.

-        Úgy szégyellem magam.

Zavartan néztem rá. Most mit csináljak? Nem akartam szóba elegyedni vele, de a szemeiben olyan szomorúság és olyan őszinteség tükröződött, amik ott tartottak. Nem is kellett megszólaljak, a bácsi folytatta.

-        Jöttem errefelé elbújni, nem akarok találkozni senkivel.

Még mindig nem értettem miért szólított meg engem és fogalmam sem volt, mit kéne mondjak, vagy kérdezzek. Mai eszemmel már számtalan jó mondatot tudnék adni az akkori önmagam szájába, de így csak egy együttérző mosolyra futotta, figyeltem tovább.

-        Tudja, ma Mikulás napja van. Én pedig úgy hasonítok a Mikulásra ezzel a nagy fehér szakállal, minden gyerek kérdőn néz rám, várnak tőlem valamit, de én nem tudok adni nekik semmit. Úgy szégyellem magam.

Olyan mérhetetlen szomorúság csillogott a szemeiben, mert bizony csillogott a szemében minden megélt évtized emléke, öröme, fájdalma és csalódása.

Két nappal ezelőtt megszólítottam a közeli hajléktalan úrt, hogy mit vihetek neki a boltból.

-        Ha nem vagyok nagyon szemtelen, egy kis lapos vodkát kérnék.

Nem erre a válaszra számítottam, de úgy gondoltam, ha már megkérdeztem, hát azt viszek neki, amit kért, legalább éjszaka átmelegíti majd belülről, jelentsen is bármit a lapos vodka kifejezés. Fel is hívtam a férjemet, hogy megkérdezzem tőle mi is az pontosan, de éppen nem tudtam elérni, így a boltban keresgéltem, végül a boltosnő segítségét kértem. Kérdőn nézett rám, miközben a kezembe nyomta, ezért elkezdtem magyarázkodni.

-        Nem, nem nekem lesz, a hajléktalan úriembernek viszem kintre.

-        ÁÁÁ, a Tominak?!- mondta hidegen.- Nem vodka kell annak.

Kicsit kellemetlenül éreztem magam. Rosszat teszek ezzel? Hát tovább magyarázkodtam.

-        Balga voltam, megkérdeztem tőle, hogy mit vigyek neki és ezt kérte, mit kellett volna csináljak? De viszek neki vacsoráravalót – mutattam a kosaram tartalmára, volt benne zsömle, felvágott, túrórudi és alma.

-        Mindenkinek a maga dolga, hogy mit visz, de nem ez kéne neki – mondta lesajnálóan.

Szégyenemben elsüllyedtem a pult mögött. Rosszat dolgot teszek? Pedig én csak jót akartam cselekedni, közeledik a karácsony meg minden, meg amúgy is kedvelem azt a bácsit, itt él már évek óta.

A bácsihoz érve odaadtam neki a pakkot.

-        Igazán nem kellett volna ennyi minden, ne költsön rám ennyit. Köszönöm szépen! – majd egy kis szünet után folytatta.- Jöjjön csak közelebb, hagy meséljek el valamit.

Feljebb húztam az orromon a maszkot, közelebb léptem és belenéztem a szomorú, csillogó, öreg szemeibe.

-        Idén én voltam a templomban a Mikulás! Képzelje el, úgy odavoltak a gyerekek. Az atya bemondta a mise végén, hogy a hó nélkül a Mikulás szánja nem működik, nem tudja, hogy így ideér-e a Fehérszakállú. Erre betoppantam én! – mondta lelkesen.- Jöttem Atyám a kis barátaimhoz, a rénszarvasok az égben húztak engem ideáig. Nem késtem ugye sokat?! Látni kellett volna azokat a gyerekszemeket, olyan boldogok voltak, adtam nekik narancsot meg csokit, ők énekeltek nekem. Lesz majd rólam kitéve kép, jöjjön majd el megnézni!

Hazafelé a szemeimben könny csillogott, olyan megható volt látni a Hajléktalan Mikulás örömét. Éppen a buszmegállónál haladtam el, amikor beugrott, hogy a hét évvel ezelőtti hajléktalan álma vált idén valóra. Hogy ő volt-e itt hét éve is? Nem tudom. Csak azt remélem, hogy sohasem adja fel, és álmodik még magának csillogó szemű történeteket.

Kép: 24.hu, nlc.hu