Első műtét gondolatainak folytatása: Azt tudtam, hogy a műtét után is hálát fogok érezni, de már a műtétet megelőzendő időszakban, sőt a fájdalom óráiban is ki tudtam mondani: köszönöm Istenem!
Hálás vagyok, hogy végig mellettem volt, hogy felkészített az igékkel, imádságokkal, és a kórházban már nem kellett a félelemmel megküzdjek. Olyan nyugodtságot, természetességet éltem meg, ami kincs, ami a hitem kincse, ami a Jóisten ajándéka.
A hála és sikerélmény a gyógyulás minden szakaszában velem volt és van, legintenzívebben persze a kórházi napok során, amikor mindig minden kis lépésnek tudtam örülni. És számtalan kis lépés volt! Eleinte minden megtett, megmozdított centiméternek örültem, hiszen ez jelentette a haladást, fejlődést. Aztán a fájdalom elviselése is nagy erőt adott, úgy mint a szeretteim jelenléte, gondoskodása. Jó helyen vagyok, a helyemen vagyok. És nagyon boldog vagyok, hogy ebbe a családba, ebbe az életbe születtem, hogy ezt az életet élhetem és vihetem tovább. Hogy ezt adhatom tovább a gyermekünknek. Hálás vagyok, hogy nem oda születtem, ahol a megkeresztelkedéshez egy hatalmas sziklát kell megmászni a fél falunak. Átjár a hála érzése, amibe nem vegyül aggódás, csak a tiszta hála és köszönet. És az érzés, hogy ezt tovább akarom adni egy olyan hivatás keretein belül, ami az én hivatásom, amit nekem szánt a Jóisten.
(mai gondolat…ezt azóta sem találtam meg)
Kép: blog.drszokek
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
