Szerintem mind szuperhősök vagyunk. Egytől egyik. Vagy látjuk és megéljük ezt, vagy nem.
Harcolunk önmagunkért, a testünkért, a testi-lelki egészségünkért, a születendő babánkért, a jobb életminőségért, a túlélésért. Az endometriózis számtalan formája ismert, nincs két egyforma testi reakció, nincs két egyforma megoldás. Egy ismeretlent próbálunk megismerni, együtt élni vele. Farkasszemet nézünk vele és azt reméljük, mi vagyunk az erősebbek.
Sokszor vagyunk gyengék, elesettek, kétségbeesettek, szenvedők, céltalanok. A betegség egyik velejárója lehet az elviselhetetlen fájdalom, amit mégis sok tízezren elviselnek hónapról hónapra. A gyógyítás egyik útja a műtét, az ezzel járó fájdalmakat, kiszolgáltatottságot is kibírtuk már jópáran.
Mi ez, ha nem erő?
Közös erő!
Erő a gyengeségben!
A sebeimre én is úgy tekintek, mint tanúságtétel, azt jelenti a négy lyukacska (s most már újra megerősített 4 lyukacska), hogy erősebb a hitem, mint a félelmem. Hogy mégsem vagyok annyira gyenge, mint hinném. Hogy mégis több van bennem, mint azt gondolnám. Ha elbizonytalanodom, vagy elkezdem feladni a reményt, elég ha csak rájuk nézek és azt mondom: képes vagyok rá!
Szerintem ez jellemzi a szuperhősöket is: jó célért küzdenek, összefognak, mindvégig küzdenek, sosem adják fel és bátorítanak másokat.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
