Nem könnyű minden nap. Nem minden instagram-mosolyú, nem mindent tud megszépíteni egy filter. Mindenki küzd a saját életében, mindenki a saját harcát harcolja. Ki a meddőséggel, ki az endometriózissal, ki a rákkal, ki egy lábtöréssel, ki egy szeretett személy elvesztésével, ki egy veszekedés fájdalmával. Nem tudhatjuk mi lapul egy-egy élettörténetben, éppen ezért ne is ítéljünk meg másokat.
De mi az, ami mégis átsegít ezeken a napokon, időszakokon?
Van, hogy csak annyi, hogy időt adunk magunkat. Megadjuk a kellő időt a szomorúság megélésére, tudatosítjuk ezt az érzést, nevén nevezzük, majd elfogadjuk. És hagyjuk, hogy az idő begyógyítsa a sebeket.
Van, hogy a barátok, családtagok vigasztalnak, bátorítanak, erősítenek. Vagy sorstársakat keresünk és találunk és egymás történetéből merítünk erőt a folytatáshoz.
Van, hogy egy jó helyen kinyitott könyv ad vigasztalást vagy mutat utat a kereszteződésben: „Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
Van, hogy elég, ha kisírjuk magunkat.
De fontos, hogy valahogy távoznia kell a megélt fájdalomnak, szomorúságnak. Mert kell hely a jövő boldogságának, a jobb folytatásba vetett bizalomnak, a folyton megújuló hitnek.
A lényeg, hogy nem vagyunk egyedül.
Vigyázzunk egymásra és magunkra!
Ha írnál: endometriozishittel@gmail.com
Képek: igyteljesazelet.hu, budakalasz.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
