Hogy van az, hogy a szomorúság újra és újra legyűr? Hónapok, sőt évek óta játszom a reménykedek- majd csalódok játszmát. Honnan táplálkozik a remény? Honnan éled újra?
Kérdezem ezt most úgy, hogy ebben a hónapban, mintha elpártolt volna tőlem. A legutóbbi menstruációm előtt azt érzem, hogy most vagyok a legközelebb az anyasághoz, minden nap émelyegtem, volt hogy hánytam is, a metrón arrébb kellett üljek egy erős parfüm miatt, fáradékony voltam stb. Minden nap kapaszkodtam valami jelnek vélt semmibe, kapaszkodtam, hogy elérhessem végre a reményből formált valóságot. De aztán elillant.
Csalóka dolog ez a remény. A semmiből, alattomosan tör elő, erőt ad, biztat, vigasztal, befoltoz minden sebet, felvértez és felhevít, hogy aztán a magasból a mélybe vessen, letaszítson, megtiporjon és kiröhögjön, majd jól otthagyjon a nagy büdös semmiben.
Most ebben a semmiben vagyok. Furcsa érzés lelketlennek, kimerültnek és fásultnak lenni egy olyan ember számára, akit a remény éltet, aki imád érezni, aki nagyon tud szeretni. De most kifacsart a remény, az eddigi legbiztosabb reményteli helyzet most megcsúfolt rendesen. Persze, tudom, majd felállok, továbbmegyek, újra társamul szegődik egy adag remény, ami majd újra rútul elbánik velem és így tovább.
Bár a remény pont arról szól, hogy azt remélem jól alakulnak a dolgaim, de én annyira félek a csalódástól, hogy félek hittel teljesen remélni. Pedig a csalódásnak nincs mércéje, az borzalmasan fáj, mindegy előtte mennyire reméltem vagy mennyire nem. A csalódásnak nincs színe, szaga, formája, annak csak fájdalma van.
És vicces módon a csalódásból mindig termelődik valami remény. A kis magok (ki tudja ki vetetett el őket..oké, van tippem), újra kihajtanak, szárba szöknek, virágoznak. Olyan ez, mint az elfújhatatlan gyertya, mindig megmelenget a lángjával. De most fázom kicsit, azt hiszem nem elfújtam a gyertyát, hanem mérgemben leöntöttem egy fazék vízzel. Vajon így is újra tud lobbanni? A remény kicsiny magjai így is újra hajtanak majd?
Igazából szeretem, ha velem van a remény, szeretem, ha érezhetem, ha belekapaszkodhatok, szeretem, mert neki köszönhetően hihetek a csodákban. A hétköznapi csodákban. Olyan hétköznapiakban, mint egy gyermek fogantatása. Endometriózissal vagy anélkül.
Küldöm ezt a bejegyzést annak a hölgynek, akivel egy hete találkoztam és 7 sikertelen év után az örökbefogadás útjára léptek férjével, küldöm a másik hölgynek, akinek pajzsmirigyprobléma miatt késik a gyermekáldás és küldöm neked, aki ugyanúgy küzdesz magaddal és a reménnyel, mint én.
A remény összeköt.
Kép: pexels.com (Keenal)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
